MI Újság? Iskola(la)punk aktuális száma















160 év…
Az úton hárman ballagnak. Két nagyobbacska lány és egy kisebb, hétéves forma fiú. A fiú mezítláb lépked a lányok után. Hideg, novemberi reggel van.  A gyerek talpát hűvösen simogatja az aranyló homok. Körül, amerre a szem ellát, mindenfelé homok van, amiből a szél kisebb-nagyobb buckákat hord össze. Ezek a dombok azonban nem maradnak sokáig egy helyben, továbbállnak, elborítva a még füves területeket is.
1856. novemberében járunk. A nebulók egy fehér tanyaépület felé igyekeznek. A református tanító, Beregszászi Dániel az ajtónak támaszkodva várja a gyermekeket a frissen meszelt falú iskolaépületbe, hogy a pusztai élet mindennapjai során megszerzett tudás mellé a betűvetés tudományát is megtanítsa nekik.
Ezek a rongyos nadrágos fiúk, foltos szoknyás lányok eddig a puszta, a természet iskolájában tanultak. Libát vagy disznót őriztek, s ha aratás volt, vitték a vizet vagy éppen az ebédet az aratóknak, marokszedő asszonyoknak. Tudták, vagy inkább érezték, milyen fölfoghatatlanul hatalmas erők munkálnak körülöttük. Tisztelték a természetet, s igyekeztek az ő rendje szerint élni.  Tisztelték az idősebbeket, félték az Istent. Lefekvéskor, mielőtt elfújták a gyertyát a kicsiny ablakú, döngölt földpadlós házikóban elmondták az esti imát. A mesterségek és a tudás apáról fiúra, anyáról leányra öröklődött, ahogy a kopott ruhákat, vásott cipőket is megörökölték a kisebb testvérek.  
A pusztai népek elhatározásuk, elveik mellett makacsul kitartó, hallgatag, maguknak való emberek voltak. Egyetlen vagyonuk a becsület volt, ha az elveszett, néha elkeseredésükben betyárnak álltak, s még az emberöléstől sem riadtak vissza. El is fogták őket aztán a benei határban, néhányat közülük tán fel is akasztottak…
Ezeknek az egykori diákoknak az utódait tanítjuk itt, akik közül néhányan még talán ugyanazokban a vályogfalú tanyákban élnek, s ugyanazokat, az azóta már jócskán kimélyült kocsiutakat koptatják, mint dédapáik, s ugyanúgy beleborzongnak egy vágtázó csikó látványába.
Hogy mit őriztünk meg az egykori pusztai, majd később Klebelsberg iskolák falusi tanítóinak – Balla Istvánnak, Dianovszky Lászlónak, Benkő Istvánnak örökségéből? Kell-e egyáltalán a mai embernek az örökség, amit pusztai őseink hagytak ránk? Mi néhányan hisszük: kell! Tanulóinkat egymás és a múlt tiszteletére tanítjuk, megismertetve őket az évkörös renddel. Igyekszünk olyan embereket nevelni belőlük, akik képesek harmóniában élni a természettel, a növényekkel és állatokkal. Nehéz munka ez. Ahogy nehéz munka volt 160 éve is, amikor az első poros talpú, mezítlábas gyerekek megjelentek a bérelt tanyából rögtönzött iskolában, hogy krétájukkal kacska betűket kanyarítsanak kis palatáblájukra, s nehéz munka volt később is, mikor az ötvenes évek végén, az akkor átadott modern iskolaépületben már új osztálytermekben tanulhattak a diákok. Igaz, akkor még szenes kályha szolgáltatta a meleget, s a padló olajszaga beleivódott a kék nejlonköpenyekbe.
Lassan megnőttek, majd megöregedtek az iskola körüli nyárfák, s mára már eltűntek ők is, mint a pusztai emberek. Eltűntek a tanyák – a háromosztatú, tisztaszobás, tornácos parasztházak, istállók, kukoricagórék. Visszatértek a földbe, ahonnan építőik annak idején az agyagot, szalmát s fát vették kölcsön - arra a kevés, néhány emberöltőnyi időre. Eltűntek a lovak is – a téesz időkben mutatóba maradt csak belőlük néhány öreg igás állat, amivel a gazda zsebkendőnyi földjét szántogatta homlokára tolt kalapban.
Az iskola – az elkötelezett, lehetetlent nem ismerő igazgatóknak, tanároknak, tanítóknak köszönhetően - még él. Működik. Környezete páratlan, az udvaron és az iskola körül a régiek helyére elültetett fák a hirtelen jött májusi hőségben már szép árnyékot adnak. Az iskola él, maréknyi tantestületével dacol az idővel, dacol a kedvezőtlen világfolyamatokkal. Mert az idők nem kedveznek az ilyen iskoláknak. Nem kedveznek azoknak az értékeknek, amelyek a paraszti lét petróleumlámpás szobáiban maradtak, s nagyon mélyre kell ásni magában annak, aki meg szeretné találni őket.
Forog a világ. Péter-Pálra majd kalászt bontanak a vetések, s a New Holland kombájnok kíméletlenül nekirontanak az aranyló búzamezőnek. Nem marad utánuk más, csak a kopár tarló. A továbbsodródó homok elnyelte rég az aratók és az iskolába igyekvő kisdiákok mezítlábas nyomait, a lópaták vágta mélyedéseket. A mezítlábas talplenyomatok helyére most Adidas cipők, négy évszakos autógumik írnak gyorsan tovatűnő mintákat. E furcsa jelekből látható, élnek még a ménteleki tanyákon néhányan, ükapáik, dédapáik földjén makacsul küzdve és bízva napra nap. Amíg ez így van, marad kevéske, kockás asztalkendőnyi remény, ami épp elegendő lesz majd a holnaphoz…